Sára a kulcsait kotorászta kopott, fekete retiküljében, miközben szuszogva az első emeletre ért. Jobb oldali szomszédja, Márta, egy jól irányzott kanyarral varázsütésre mellette termett. Szemében a diadal szikrája villant meg.
– De jó, hogy meghallottalak! – mondta és elállta Sára útját.
– Baj van, Mártikám?
Sára megkapaszkodott a hideg korlát kiálló markolatában. A szomszédja továbbra sem engedett utat neki.
Mielőtt megszólalt, Márta szája grimaszra húzódott.
– Szeretném, ha visszaadnád azt a három tojást, amit múlt hónapban adtam kölcsön.
Sára értetlenül nézett a szomszédjára és a fejét rázta. Arcán lifegett a megereszkedett bőr.
– Mégis miről beszélsz, Mártikám? Már régen visszaadtam!
Sára utat tört magának, és újra a táskájába nyúlt.
– Ugyan már, Sára!
Márta csípőre tette a kezét, és apró lábaival ütemesen lépkedve újra a szomszédja útjába került.
– Dehogy adtad vissza! Hiszen alig láttalak azóta! Kerültél!
Sára nagyokat sóhajtozott, csípőre tette a kezét, orrán pedig megjelent a ránc, ahogy elfintorodott.
– Hogy én kerültelek? Ugyan miért tettem volna ilyet?
– Hogy ne kelljen visszaadnod a tojásaimat!
Sára felhorkant.
– Mondtam már, hogy visszaadtam!
– Mikor adtad vissza?
Sára szóra nyitotta a száját, de az bennakadt. Összeszűkült szemmel a távolba meredt. Az agyában lázasan forgó fogaskerekek nem akarták a választ szolgáltatni.
– Látod? Nem kaptam vissza! – vágott közbe Márta.
– Tisztán emlékszem, amikor a kezedbe adtam a tojásokat!
– Na ne viccelj már!
Márta közelebb lépett Sárához. A két egymással szemben lévő ráncokkal tarkított szempár egymásnak feszült.
Az erőfitoktató pillanatot bicegő lépések zaja szakította félbe. Márta nézett először oldalra. Idős szomszédjuk, Emma néni sántikált feléjük fonott kosarával a kezében. A két viaskodó nőre mosolygott.
– Mi a gond, kedveseim? – kérdezte elvékonyodó hangon, és felváltva nézett a veszekedőkre.
– Sára nem adja vissza a tojásaimat! – panaszkodott Márti.
– Az ég áldjon már meg, Márta! Hányszor mondjam még, hogy visszaadtam?
– Jaj, Sárikám! – szólalt meg Emma néni – Mártika említette volna, ha visszakapta volna a tojást. Sokat beszélünk – okoskodott, majd remegő kezeit Márta karjára tette, és megszorította.
– Na tessék!
Márta önelégülten villantotta meg hiányos fogsorát.
Sára feje bíborvörös színt öltött, kéklő értől duzzadó keze ökölbe szorult és fújtatni kezdett. Szája apró vicsort villantott.
– Emma drága, kérem, ne szóljon bele! Igenis visszaadtam a három tojást! – sziszegte a fogai között.
– Hármat? Hiszen csak egyről van szó, nem? – értetlenkedett Emma néni.
Márta diadalmas mosolya lehervadt.
– Emma! Mégis miket hord itt össze? Három tojást adtam Sárának!
– Mártikám, jaj, hát a memóriám már nem a legjobb.
Emma néni a fejét ingatta, és fehér hajszálait igazgatta.
– Sára igenis három tojással tartozik! Emma, inkább ne is szóljon bele, kérem!
– Menjen inkább vásárolni! – dörmögte Sára. – Igenis minden tojást visszaadtam!
Emma néni sóhajtott, majd lassú léptekkel otthagyta két veszekedő szomszédját.
A kakaskodó öregasszonyok nagy levegőt vettek, és felkészültek a következő menetre, mikor újabb szomszédjuk zavarta meg a nem éppen békésnek nevezhető csevejt.
– Hölgyeim!
Márta és Sára lábukkal dobbantva függesztették fel a tojáskérdést.
– Ádám, mi történt a hajával? – kérdezte elborzadva Márta, majd megtapogatta az egyetemista fiú raszta tincseit. – Lóg magán a ruha is!
Sára tátogott és tetőtől talpig végigmérte Ádámot.
– Ugyan mire jó ez a veszekedés? Béke van! – állt a két nő közé, és átkarolta őket.
A két asszony a levegőbe szimatolt. Ádám ruhájából fura illat áradt. Próbáltak kikászálódni a békés ölelésből, de a fiú kezei nehéznek bizonyultak.
– Sára tagadja, hogy tartozik a tojásaimmal!
– Mert már visszaadtam, az ég áldjon meg! – lökte le a fiú kezét Sára, és dühtől izzó szemmel Mártára meredt.
– Hölgyeim, ugyan már! Három tojás miatt minek ekkora hűhót csapni! Inkább lazuljanak! Relax!
– Itt az elv a lényeg, fiam! – hátrált Márta.
– Bizony ám! – szólt közbe Sára – Az elv, hogy igenis visszaadtam! Nem a három tojás áráról van szó! – rázta a fejét Sára.
– Nem bizony! – helyeselt Márta is – Kifizethetném, ha akarnám!
Sára is bólogatott.
– Akkor legyenek olyan jók, hogy mindketten engedjenek az igazukból – javasolta Ádám.
– Beláthatnád, hogy igenis visszaadtam azokat az átkozott tojásokat! – tolta arrébb Ádámot Sára, és a szomszédjára mutatott.
– Ne mutogass felém, te nőszemély! Azt sem tudod megmondani, mikor adtad vissza a tojásokat! Mert nem is történt ilyen!
– Hölgyeim! – szólalt fel újra Ádám – most csak bizonyára rossz napjuk van.
– Rossz napunk van? – kiáltott fel Márta. Szeme vérben úszott.
– Márta kérem, nyugodjon meg! Nézze, milyen szépen süt a nap – mutatott a fiú a lépcsőházi ablakon beszűrődő fénycsóvákra.
– Így van, nyugodj már le! – bólogatott Sára.
– Ez magára is igaz, kedves Sára! – nézett rá Ádám. – Ennek a veszekedésnek semmi értelme nincsen. Jobb lenne, ha inkább megölelnék egymást. Az élet szép!
A fiú széttárt karokkal indult újra a veszekedő asszonyok felé.
– Ádám, menjen inkább a dolgára, kérem! – torkollta le Márta.
Ádám szóra nyitotta a száját, de Sára leintette és arrébb tessékelte. Ádám megrántotta a vállát, majd béke jelet mutatva lebillegett a lépcsőn.
– Különben is! Múltkor te is kértél tőlem kölcsön valamit, amit azóta sem adtál meg! – vágott vissza Sára.
– Na ne viccelj már! Mégis mit?
Sára a homlokát ráncolta.
– Gondolkoznom kell. Mert halványan dereng csak ez az emlék.
Márta felnevetett.
– Nevetséges, amit csinálsz! A tojásra legalább mindketten emlékszünk!
– Nem is tagadom! – rázta a fejét Sára – De igenis visszaadtam!
– A francokat adtad vissza! – csattant fel Márta – Fejezzük ezt már be! Add vissza egyszerűen azokat a nyamvadt tojásokat! Most állnék neki sütni, pont ez a három hiányzik!
– Ahha! Hát innen fúj a szél!
– Nem fúj sehonnan semmilyen szél! Kérem a tojásaimat!
– Lusta vagy lemenni magadnak venni három rohadt tojást, ezért újra számonkéred rajtam őket!
– Újra?! – mennydörgött Márta.
– Mivel már egyszer visszaadtam!
– Ha ennyire biztos vagy benne, miért nem tudod, hogy mikor?
– Ki jegyzi azt meg? – legyintett Sára.
– Az Isten verje meg magukat! – lépett ki Sára mellől egy bajszos középkorú férfi. – Hagyják már abba! Az egész lépcsőház a maguk hangjától zeng!
– József, maga meg törődjön a saját dolgával! – fordult felé Sára.
– Törődnék én! De nem tudok koncentrálni, mert fél órája az átkozott tojásról szóló veszekedést hallgatom! Három nyamvadt tojásról vitatkoznak! Adok három tojást, csak hagyják már abba!
– Mégis mit képzel, hogy beszél velünk? – kérte ki magának Márta. – Nem magának adtam a tojásokat, úgyhogy nem is kell a magáé! Tartsa csak meg!
– Így van! – bólogatott Sára. – Menjen vissza a lakásába, és hagyjon minket békén! Mégis mit képzel? Hallgatózik és még magának áll feljebb?
A két kakaskodó nő József felé fordult, és mutatóujjukat felmutatva vágtak egymás szavába, hogy helyre tegyék őt.
– Nehogy már maga mondja meg, mikor és hol beszéljük meg az apró kis problémánkat!
– Ha annyira apró, ne a folyosón kiabáljanak fél órája! – mondta József, és beljebb húzódott. A két nő elindult felé.
– Ha annyira nagy a szája, jöjjön ki és itt mondja a magáét!
József hátrálni kezdett.
– Akkor meg inkább fogja be! – mondta Márta, és elindult az ajtaja felé.
– Törődjön a maga dolgával, és a sajátunkat meg hagyja ránk!
József a bajsza alatt morgott, majd becsukta az ajtót. Márta és Sára diadalittasan, kitolt mellkassal bólintottak egymás felé, majd besétáltak a lakásukba és bevágták az ajtót.
