Emma varázslatos utazása a Gondolatok Birodalmába

Emma és Gondolatmanó hosszú utazásuk során újra egy különös helyhez értek. A város bejáratánál egy tábla állt, amely fényesen csillogott a napfényben, rajta az alábbi felirattal:

„Itt minden tökéletes, itt mindenki boldog!”

Emma izgatottan fordult Gondolatmanóhoz.

– Tökéletes? És mindenki boldog? Ez annyira varázslatosan hangzik! – csapta össze a kezét.

Gondolatmanó szemöldöke összegabalyodott, és gyanakvóan nézegette a táblát.

– Talán. A tökéletesség ígérete csábító. De mindig kérdezd meg magadtól, hogy mennyire valódi vagy igaz az, ami ennyire tökéletesnek látszik?

Emma eltűnődött.

– Mit szólnál, ha megnéznénk közelebbről?

Átlépve a városhatárt, Emma nem akart hinni a szemének.

Az épületek hibátlan geometriai formákban ragyogtak. Az ablakok szabályos sorokban álltak, mint az egyformára vágott sövények az út mentén. Mindegyik pontosan ugyanolyan méretű, magasságú és formájú volt. Mintha valaki vonalzóval mérte volna ki őket.

A járdák annyira tiszták voltak, hogy Emma meglátta bennük a saját tükörképét. Egyetlen repedés sem törte meg a burkolatot.

Az utcákon tökéletes rend és csend uralkodott.

– Lenyűgöző, ugye? – kérdezte Emma csillogó szemmel.

– Hmm… inkább furcsa – válaszolta Gondolatmanó. – Nézd csak meg jobban a környezetet!

Emma körbenézett, és fura érzés kerítette hatalmába.

A felnőttek és a gyerekek mosolyogtak, de a mosolyuk túl tökéletes volt. Mintha egy álarcot viselnének. A ruháik makulátlanul álltak rajtuk, egyetlen gyűrődés nélkül, és mindenki pontosan ugyanazt a stílusú öltözéket viselte. Nem volt egyéniségük. De a legkülönösebb az volt, hogy senki sem nevetett, nem beszélgetett, és az arcukon semmiféle érzelem nem mutatkozott.

Emma és Gondolatmanó közben megérkeztek a város főterére, ahol a tér közepén egy hatalmas tábla állt, rajta aranyszínű betűkkel a város szabályai:

1. A ruházat legyen mindig kifogástalan!
2. Az utcán ne mutass érzelmeket!
3. Ne hibázz! Ha mégis hibázol, azt azonnal javítsd ki!
4. Légy mindig boldog, de legalábbis mutasd azt!

Emma elborzadva meredt a szabályokra.

– De hát… hogyan élhetnek így az emberek? – kérdezte Gon-dolatmanótól.

Egy fiatal nő, aki a tér szélén, egy padon ült, felkapta a fejét Emma kérdésére. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan körbenézett, aztán halkan így szólt.

– Nem élünk. Csak… próbálunk megfelelni.

Emma közelebb lépett hozzá. – Mit értesz ez alatt?

– A szabályok mindent meghatároznak. Nem nevethetünk túl hangosan, nem mondhatunk ki dolgokat, amelyek zavarhatnak másokat, és… – a hangja remegett – nem hibázhatunk. Ha mégis hibázunk, és nem javítjuk ki… eltávolítanak minket a városból. – És hová kerülnek azok, akiket eltávolítanak? – kérdezte Emma.

A nő lehajtotta a fejét.

– Senki sem tudja. Egyszerűen eltűnnek.

Emma megborzongott.

Továbbhaladva egyre több különös dolog szúrt szemet nekik. Egy férfi, aki a kezében újságot tartott, megbotlott az utca közepén, és azonnal körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki meglátja. Egy nő az egyik bolt kirakatát törölgette, de a kezében a rongy remegett. Mintha rettegne attól, hogy egyetlen folt is marad a felületen.

Emmát kirázta a hideg.

– Ez borzasztó! Így hogyan lehettek boldogok?

A nő keserű mosollyal rázta meg a fejét.

– A boldogság itt csak látszat. Az emberek valójában rettegnek, hogy valami rosszat tesznek.

A nő utána a könyvébe temetkezett.