Amikor ismerkedünk valakivel, akivel egy hullámhosszon vagyunk, jól érezzük magunkat és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, álmodozunk. Önkéntelenül, mert jól esik.
A másik fél még olyan számunkra, mint egy ismeretlen puzzle, ahol nem láthatjuk még a komplett képet, csak pár valódi darabka illeszkedik a helyére. A hiányzó, ismeretlen részeket kitöltjük egy elképzelt, vágyott képpel, miközben magunk kedvére és igényeire formáljuk a másikat, a vele elképzelt „világot”.
De vajon hova vezet mindez, hogyha azok a kitöltött képkockák ott ragadnak, és ahogy jobban megismerjük a másikat, kiderül, az elképzelt részekhez tartozó valódi darabkák nem egyeznek az elképzelttel? Hogy az nem más, csak egy illúzió?
Azt hiszem, legtöbbször mindenkinek van egy elképzelése arról, mit szeretne egy párkapcsolatban. Mire vágyik. Amikor megszáll minket az a bizonyos rózsaszín köd, még hajlamosabbak vagyunk a leendő vagy már meglévő párunkat másnak látni, mint amilyen valójában. Talán egy kicsit magunkat is. Egy elképzelt valóságban élünk.
Aztán napról napra, hónapról hónapra elkezd jobban körvonalazódni a másik „valódi” énje. Ez alatt nem azt értem, hogy esetleg megjátszotta magát. Egyszerűen csak kezd kitisztulni a kép arról, ő mit is szeretne a párkapcsolatban:ő mire vágyik, mik a céljai, az elképzelései.
Ahogy telik az idő, helyére kerülnek az igazi képkockák, és egyszer csak ott állhatunk a felismeréssel: hiszen ő nem is olyan, mint amilyennek én elképzeltem. Amikor az a bizonyos elképzelt kép leomlik, a felismerés igen fájó tud lenni. Ez a fájdalom leginkább az önbecsapás fájdalma. Amikor az illúzió szertefoszlik.
Talán ez a legnehezebb része az egésznek, amikor megtörténik ez a felismerés. Mert sokan ilyenkor a másikat kezdik hibáztatni, hogy nem mondott igazat, esetleg még a fejéhez is vágjuk, hogy „hazudtál”. De vajon tényleg ez lenne az igazság?
Ha mélyen, őszintén belegondolunk, nem csak mi képzeltük be? Nem csak mi vágytunk rá, hogy akarja azt, amit mi; vagy olyan legyen, mint amilyet mi elképzeltük?
Vajon meghalljuk-e őszintén a másikat? A valódi igényeit, vágyait? Látjuk-e az igazi énjét?
Ha a párkapcsolat ezen pontjáig egy délibábot kergettünk, felruháztuk olyan tulajdonságokkal, amelyek nem jellemzőek rá, és olyan elvárásaink voltak, mint „legyél érzékeny”, „legyél kedves”, „lássuk ugyanúgy a világot”, „szeresd azt, amit én”, „vágyj arra, amire én”, „legyenek ugyanazok a terveink” – valóban csalódásként élhetjük meg, amikor megtörténik a felismerés, hogy esetleg a párunk nem pont így vélekedik.
Mit tehetünk, ha nem egyeznek az elképzeléseink?
Ha kiderül, hogy nem olyan romantikus, mint hittük; vagy épp túlságosan az? Ha ő nem szeretne gyereket; vagy épp ő ragaszkodik hozzá? Ha otthon ülő; vagy épp az ellenkezője, imád kimozdulni? Imádja a filmeket; vagy éppen, hogy gyűlöl moziba járni? És még sorolhatnám…
Gyerekként nekem mindig is határozott elképzeléseim voltak az életemről, a vágyaimról, a szerelemről. És igyekeztem ezeket követni. De be kell látnom, ennyi évvel és pszichológiai beszélgetéssel a hátam mögött, hogy én is hajlamos vagyok álmodozni.
Bele tudok látni a másikba olyat, amit nagyon szeretnék, hogy igaz legyen. És fáj, ha kiderül, hogy mégsem az. Talán még csalódok is. És nehéz a felismerés, hogy ezért csakis én vagyok a hibás, hiszen én ruháztam fel azokkal a tulajdonságokkal, amik megtestesítették a vágyaimat.
Szerintem sok párkapcsolat itt siklik félre. Amikor felszínre kerülnek az illúziók, a vágyott elképzelések, amik mögött kiderül, hogy más a valóság. Amikor kikerülünk a magunk kreálta álomvilágból, és szembe találjuk magunkat a hús-vér emberrel, saját elképzelésekkel, vágyakkal és érzésekkel.
De képesek vagyunk-e ebben a helyzetben meglátni a másikat valójában? Hiszen nem csak azért szerettünk bele, mert mi elképzeltünk valamit. Tudunk-e őszintén beszélni a vágyainkról? A sajátunkról, az övéiről, a közösekről?
Juthatunk-e kompromisszumra, valahol félúton?
A kulcs talán az, hogy ez a bizonyos kompromisszum, ami nélkül nem létezhet kapcsolat, mennyire elfogadható a feleknek. Mennyire van még a tűréshatárunkon belül és mennyire vagyunk nyitottak meghallgatni és meghallani a másikat.
Bevallom, sokat küzdök ezzel én is, küzdünk mi is. Néha túl erős az a bizonyos ego és körömszakadtáig ragaszkodunk a saját elképzelésünkhöz. Akkor is, ha teljesen banális dologról van szó, amin egy pillanat lenne túllendülni. Mégsem megy.
Néha csak ülök és figyelem, valójában milyen is a másik. Amikor beszél, amikor gesztikulál, amikor nevet vagyvéleményt alkot. És próbálom csak őt figyelni, kizárni a betolakodó, kitöltő elemeket. Őt próbálom meglátni és megérteni.
Egy kapcsolatban nem egyedül „én” számítok. Akkor sem, ha néha elfeledkezünk erről, és tévesen azt gondoljuk, az „én” vágyaim fontosabbak. A másik ugyanolyan ember, saját vágyakkal, elképzelésekkel, önálló személyiséggel.
Amikor ezt észrevesszük, akkor fogunk tudni illúziók nélküli, valódi kapcsolatban élni. Ami nem könnyű. Mert akkor fel kell tenni a kérdést magunknak: így is menni fog?