Novella

András lélegzetvisszafojtva fordult be a vaskos fa kapun, és parkolt le a karácsonyi fényekben pompázó sorház harmadik épületénél. A házban égett a villany. Összerándult a gyomra. Ujjai idétlen táncot jártak a sebváltón. Végtelennek tűnő pillanatig ült az autó védelmező ölelésében, majd egy beletörődött sóhaj kíséretében kiszállt. Zaklatott légzése fehér fátyolfelhőt vont az arca köré. Behúzott vállakkal, görnyedten csoszogott el a bejárati ajtóig, ahol pechjére nem kellett a zárral bajlódnia. Még be sem csukta az ajtót, élete párja karikás szemmel, dühtől izzó tekintettel elállta az útját.

–  Mégis hol a fenében voltál? – tette csípőre a kezét.

–  Engedj be, az ég áldjon meg! Megfagyok! – tért ki a válasz elől, és a kockás csempével lerakott étkezőbe ment.

–  Kivel voltál? Ne tagadd, hogy van valakid! Állandóan a telefonodat nyomkodod, eljárkálsz itthonról és nem veszed fel, ha hívlak! Akárhányszor közeledek feléd – lábadt könnybe a szeme és András arca felé nyúlt – eltolsz magadtól.

A férje tett egy lépést hátra.

–  Emese, hagyjál már! – hárított, és a kanapé felé indult. – Nincs senkim, hányszor mondjam még el? – dörzsölte meg a homlokát.

–  Mégis merre jártál?

–  Tudod jól, hogy előadáson voltam – dobta le magát a férfi a kanapéra egy sóhaj kíséretében. – És ne kiabálj, mert felébrednek a gyerekek!

–  Annak az előadásnak három órája vége! – kocogtatta az óráját Emese. – Mit csináltál eddig?

–  Elegem van abból, hogy minden este ez megy – könyökölt a térdére a férfi és lehajtotta a fejét. – Ezért nem jövök haza – nézett fel a feleségére a szemüvege fölött.

A nő szóra nyitotta a száját, majd becsukta. A mellkasa fel-le ugrált.

–  Egész este rád vártam – nyöszörögte – még vacsorát is főztem neked – és a tűzhelyen álló lábasra nézett.

András a homlokát ráncolta.

–  Elegem van ebből, Emese – bukott ki belőle. – A házasságunk – rázta a fejét – már csak látszat.

–  Ne mondd ezt! – vetődött a férje elé, és a térdébe kapaszkodott. – Bármit megteszek! Mit csináljak? – nézett kérdőn a férfire.

András finom, de határozott mozdulattal lefejtette a fehéredésig markoló ujjakat a lábáról és felállt. Emese a kanapéra támaszkodott és kétségbeesetten kereste a pillantását.

–  Biztos vagyok benne, hogy van valakid! – támadt neki újra.

A férfi felhorkant és borostás állát piszkálta.

–  Én ezt nem hallgatom tovább – és elindult az emelet irányába. – Lefekszem.

Emese egy űzött vad gyorsaságával felkelt, és férje után rohant. Elkapta a karját, megrántotta és szembe fordította magával.

–  Addig innen el nem engedlek, ameddig be nem vallod, hogy viszonyod van! – köpte a szavakat a férje arcába.

–  Eressz el! – sziszegte, de felesége szorítása nem engedett.

András fújtatott.

– Ha igazán tudni akarod, igen, van valakim! – vágta az arcába. – Eszter az!

Emese megtorpant, és értetlenül meredt a férjére.

– Milyen Eszter?

Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, ameddig szótlanul álltak egymással szemben.

–  A másik utcában lakik… akit… te mutattál be nekem. A kisfia oda jár bölcsibe, ahova…

A nő arca holtsápadtá vált. Megtántorodott és az étkezőben álló székig hátrált. Úgy belekapaszkodott a karfába, hogy ujjai elfehéredtek a szorítástól.

– Eszter? – kérdezett vissza, amikor a fájdalmas felismerés eljutott a tudatáig. – Mégis, hogy gondoltad, hogy pont vele? Hogy tehettétek ezt? – lábadt könnybe a szeme.

– Jaj, hagyd már abba! – förmedt rá. – Múltkor te magad vetetted fel, hogy biztosan van valakim, akivel összejárok dugni – felhúzta az orrát. – De megrántottad a vállad. Hát most már tudod, hogy nem egy kósza kalandról volt szó. Nem dugni jártam. Beleszerettem.

Emese vörös arca falfehér színt öltött.

–  Nem – rázta a fejét – Ezt nem hiszem el. Neked családod van! Neki is családja van! Mégis mit gondoltatok? – kiabált újra.

András széttárta a karját.

–  Mióta tart? – kérdezte érdes hangon, de nem kapott választ. – Mióta tart? – ismételte meg ellentmondást nem tűrően.

–  Két hónapja.

–  És lefeküdtetek?

András tekintete a távolba révedt, arca vonásai ellágyultak, még egy halvány mosoly is megjelent, ami azonnal el is tűnt.

–  Nem – hazudta.

Emese fájdalmasan felhorkant és lehajtotta a fejét.

–  Hogy tehettétek? – üvöltötte eltorzult arccal – A férje tudja?

–  Halkabban! – csitította és az emeletre mutatott.

– Tudja?

A férfi megrázta a fejét.

–  Maradjon is így! Nem kell megtudnia – járkált fel-alá. – Ez csak egy kis botlás, semmi más! – fordult szembe újra a férjével. – Holnaptól nem találkozhatsz vele! – mutatta fel az ujját.

András felnevetett.

–  Ezt nem te döntöd el! Szeretem őt!

Felesége befogta a fülét és zihálva hátrálni kezdett.

– Mégis mit képzelsz magadról? Ki volt melletted amikor nem volt munkád, teljesen kilátástalannak érezted a helyzetet és az öngyilkossággal kacérkodtál? Ki tartotta benned a lelket? Minden nap bűntudattól mardosva keltél fel, amiért nem tudod eltartani a családodat. Minden nap újra és újra elmondtam, hogy minden rendben lesz, valahogy megoldjuk, ha kell, elmegyek dolgozni a kicsik mellett!

Emese felszegte az állát, és mélyen András szemébe nézett.

– Ennyi volt! Befejezed, és többet nem találkozol vele!

A férfi telefonja csippant.

Felesége dühtől izzó tekintettel meredt a nadrágzsebére, András megmerevedett.

A telefon újra megszólalt.

A nő bakkecse módjára ugrott előre és férje zsebe felé nyúlt, mire ő kitért előle, kivette a telefont és mindkét kezével markolta.

–  Add ide!

–  Ne legyél már hülye, Emese!

–  Add ide! – sírta el magát az asszony, és a földre rogyott.

András egyik lábáról a másikra állt.

– Tudom, hogy Eszter nagyon szép nő, és én is adhattam volna magamra jobban – szólalt meg Emese elhaló hangon. – De most már a kisfiúnk is bölcsibe jár. Tudok keresni munkát, végre kicsit foglalkozhatok magammal és összeszedhetem magamat. Csinosabb leszek, lefogyok és újra vonzó leszek számodra – nézett könnytől ázott szemmel a férjére.

–  Ennek nincs értelme. Kelj fel – és felsegítette a földről.

A nő a nyakába csimpaszkodott, és fejét a férje mellkasához szorította.

– Ne csináld – próbálta lehámozni magáról, de ő egyre erősebben szorította. – Megfojtasz! – fuldokolt, megragadta felesége kezét és teljes erőből lerántotta.

Emese felszisszent, és a csukóját markolászta, András pedig a nyakát masszírozta.

–  Elment az eszed! – ült le a konyhaasztalhoz, a telefont maga elé tette és mereven a képernyőt bámulta.

A nő felnyögött és kimérten a konyhába sétált. A hűtő takarásából elővett egy hússal, krumplival, zöldségekkel telerakott tányért és a férje felé indult.

A férfi zavartan figyelte feleségét és kérdőn meredt rá, amikor megállt előtte.

–  A kedvencedet készítettem – mosolygott üres tekintettel.

András szóra nyitotta a száját, de Emese egy mozdulattal a tányér tartalmát az ölébe borította és felszegett fejjel hátat fordított neki és elindult az emeletre. A válla fölött flegmán odakiáltott a férjének.

–  Jó étvágyat!