Csak maradj
A kisbaba…
Nem tudja, mi az a fáradtság. Csak azt, hogy a világ néha túl hangos. Túl hideg. Túl gyors.
A teste még emlékszik arra, amikor minden puha volt, meleg és sötét. Amikor a ritmusokat belülről hallotta: az anyja szívverését, a lélegzetét, a biztonságot.
Most már kívül van. Itt minden élesebb.
Az anyja illata az egyetlen biztos pont. A karja, a hangja – amit még akkor is felismer, ha fáradt, ha suttog, ha csak sóhajt.
Amikor nincs ott, bizonytalanság lesz úrrá rajta. Egy pici félelem. Kiabálással próbál segítséget kérni, de nem tudja, hogyan kell „jól” csinálni. Csak azt tudja, hogy ha sír, ő egyszer visszajön.
Mostanában gyakran érzi a testében a remegést. A nő, aki tartja, más lett. Ugyanaz az illat, ugyanaz a bőr, de belül mintha szomorúbb lenne. Lassabb a mozdulat. A kezek ringatnak ugyan, de a lélek nem mindig jön vele.
A kisbaba érzi.
Ilyenkor jobban kapaszkodik. Hogy ki ne csússzon a kezéből. Hogy el ne tűnjön. Hogy ne veszítse el azt, ami az egyetlen biztos dolog ebben az új, fényes, zajos világban:
az anyát.
Az anya…
Reggel 6:08. Az óra nem csörög, nem szól ébresztő. Már rég nincs szükség rá. A teste jobban tudja a dolgát, mint bármilyen mesterséges rendszer. A gépezet elindul: kávéfőzés, gyerekek keltése, reggeli, pakolás, indulás. A mozdulatai előre kódoltak, a nap újraindul, mintha tegnap sosem ért volna véget.
Mellette az egyéves kicsi. Akinek ő az egész világa. Akinek a nap ritmusa ringatás, sírás, kapaszkodás. Nem lehet letenni. Nem lehet eltávolodni. Egy pillanatra sem. Ha leteszi, a kicsi sír. Ha feláll, sír. Ha csak fáradtabban lélegzik, már nyöszörög.
Ringatja. Ringatja újra. Egész nap.
És közben a nagyobb gyerekek is ott vannak – ők is igényelnek, kérnek, hívnak. Figyelmet. Életet. Jelenlétet.
Dolgoznia is kell. Otthon. A félálom és a ringatás közti szűk réseken át. Nincs csönd, nincs pihenőidő. Csak ritmus. Állandó jelenlét.
A robotpilótaüzemmód régóta aktív.
A „munkahelyén” – ami mostanra néhány elkapott óra és felelősséggé szelídült hivatás – mosolyog. Igen, minden rendben. Intéz, válaszol, megold. Délben kapkodva eszik valamit állva a gyerek mellett, vagy épp a gép előtt.
Este újabb kör: bolt, vacsora, mosás, tanulás, altatás. Ringatás. Ringatás. Ringatás. Aztán csönd.
A csöndben valami útra kel.
Lassan, hangtalanul.
A fáradtság, ami már nem csak testi. A kimerültség, amit nem lehet kialudni. A kétségbeesés, aminek már nincsenek szavai – csak könnyek. De azok sem hangosak. Nem zokogás. Nem dráma. Csak néhány csepp, ami némán gördül végig az arcán. Láthatatlan könnyek – olyanok, amiket senki nem vesz észre. Már megtanulta a csendes sírás nyelvét.
A szeme nem kér segítséget. Csak bámul kifelé a semmibe, miközben belül valami szép lassan elenged.
Néha eljátszik a gondolattal:
Mi lenne, ha eltűnne? Összeesne? Megsemmisülne?
Észre venné valaki?
Hiányozna-e, amit csinál – vagy ő maga?
Az emberek megszokták, hogy ott van. Hogy mindig lehet rá számítani. Hogy tartja a hátát, a házat, a rendszert. Mert működik. Mert „erős”.
Csakhogy az erő sokszor nem más, mint a halogatott összeomlás.
A teste még viszi, az elméje már csak figyel. Nézi, hogyan játssza tovább a szerepét, amit senki sem írt meg számára, mégis naponta próbálja újra és újra. Aztán egy nap – talán egy hideg reggelen vagy egy meleg estén – a test megtorpan. A kéz nem mozdul. A gondolat nem indul el. A szem nem nyílik ki.
És akkor talán valaki megkérdezi:
„Mi történt vele? Hiszen ő mindig mosolygott…”
De a mosoly mögött csendes zuhanás volt.
Nem hallották a hangtalan könnyeket.
Nem figyeltek a tekintetre, ami régóta nem nézett már vissza senkire igazán.
Nem volt ideje összeomlani. Nem volt ideje megállni.
Nem volt ideje önmaga lenni.
A férj…
Azt mondják, ha valaki igazán erős, akkor nem panaszkodik. Ő sem szokott.
Reggel és este minden készen áll. A gyerekek ruhája, a kávé, az uzsonna. A kisbaba általában a karján alszik el, szinte minden este.
Nem kér. Nem szól. Ha fáradt, azt is csendben teszi. Ha sír, azt is akkor, amikor senki sem látja. És ő… talán túl gyakran hiszi azt, hogy ez így rendben van. Hogy ha nem panaszkodik, akkor minden működik.
De mostanában néha megakad a mozdulata. Tovább néz ki az ablakon. Halkabb a hangja. A szemében valami sötétebb, mint a megszokott fáradtság. És olyankor megijed. Mert eszébe jut, hogy a gépezet, amit annyira természetesnek vesz, talán már régóta túl van a határán.
Talán nem is azt kéne kérdeznie, mit segíthet – hanem azt:
„Hogy vagy valójában?”
A kisbaba…
A napok összefolynak. Ringatás, fények, hangok, fáradt ölelések. Néha az anyja karja még tartja, de már nem ring. Csak ott van. Mint egy hajó, amit elfelejtettek ùtnak indítani.
A baba ilyenkor is sír. Nem hisztiből. Nem haragból. Azért, mert nem elég.
Nem elég, hogy ott van a test. Ő a szívet keresi. A figyelmet, ami meleg.
És aztán… egy napon… az anyja másképp néz rá.
Nem hosszabban. Nem különösebben.
Csak épp ott van benne a pillantásban.
A keze megmozdul, nem csak megtart – simogat. Lassan. Annyira, hogy a kisbaba lélegzete is megváltozik.
Nem sír tovább.
Megáll a keze a levegőben.
Figyel.
A világ egy pillanatra kisimul.
Az anyja ölelése most nem csak menedék. Most újra otthon.
És a kisbaba, aki még nem tudja kimondani, hogy „szeretlek”, vagy hogy „visszavártalak”, most csak odabújik. Egészen. Teljesen. Nélkülözhetetlen bizalommal.
A teste elernyed. A szeme lecsukódik.
És ebben a mozdulatban benne van minden válasz, amit még nem tudott kimondani:
Itt vagy. Most tényleg itt vagy. És én is jól vagyok.