Novella

Molnár Alfréd az íróasztalánál ült és a gondosan élére állított papírlapjait bámulta. Egy ideg megrándult az arcán, amikor észrevette a lámpája rendellenes helyzetét. Mély levegővételek után az asztal sarkához illesztette, és felkapcsolta.

– Most már minden készen áll – nyugtázta.

Maga elé vett egy üres papírlapot, és tintába mártotta a pennáját, hogy befejezze a napkitörésekről szóló tanulmányát a jövő héten esedékes tudományos konferenciára.

Néhány sorig jutott, amikor hangos robaj közepette felcsörtetett a szomszéd házaspár a lépcsőn, és bevágták maguk után az ajtót.

Alfréd keze megremegett és a gyomra összerándult.

– Még csak az hiányzik, hogy most is üvöltözzenek! – dörmögte.

– Hozzak valamit, drágám? – lépett be az ajtón egy kosztümös, középkorú nő, és melegen a férjére mosolygott.

– Egy kis nyugalmat Judit, egy kis nyugalmat. Odaát megint olyan hangosak, hogy a saját gondolataimat sem hallom! – mérgelődött.

– Ne is figyelj rájuk.

– Ezek a mai fiatalok! – mondta és a fejét rázta.

Judit szóra nyitotta a száját, de a szomszédban felsíró kisbaba hangja belé fojtotta a szót.

Alfréd igazgatni kezdte orrán a szemüveget, majd újra a tintába mártotta a pennát.

– Nem hallod, hogy sír? – üvöltötte a szomszédban egy férfi.

Ajtócsapódás hallatszott.

Alfréd ijedtében a papíron felejtette a tollat, ami jókora pacát ejtett az íráson.

– Hogy az a fene enné meg! – csattant fel.

– Jaj, Alfréd! Már annyiszor mondtam, hogy kellene venned egy számítógépet, és azon írni a tanulmányaidat!

– Az nem nekem való, tudod jól. Szeretem papírra vetni a gondolataimat.

– De sokkal több gondot okoz – ingatta a fejét Judit.

A szomszédban a kisbaba sírása őrjöngő üvöltésbe csapott át.

– Vegyed már fel! – hallatszott egy újabb dühödt kiáltás.

– Próbálom megnyugtatni – szólt egy vékony, kétségbeesett női hang – Beverte a fejét.

Ideges csitítgatás hangjai szűrődtek át.

– Hallgattasd el, vagy én fogom! És hozz nekem egy üveg sört!

– Vigyél magadnak!

– Mit mondtál? – hördült fel a férfi a túloldali lakásban.

Alfréd felkapta a fejét a szomszédban csikorgó szék hangjára, ami a következő pillanatban hatalmas robajjal a földhöz vágódott.

– Ebben a zűrzavarban nem lehet dolgozni!

– Alfréd, szólnod kellene nekik – vetette fel Judit, miközben a kezeit tördelte.

– Hogy én? – nézett a szemüvege mögül a feleségére – Nem az én dolgom, hogy mi folyik odaát. Én egyszerűen csak dolgozni szeretnék.

A kisbaba sírása abbamaradt.

Alfréd a papírjai fölé görnyedt.

– Hol a vacsorám? – hallatszott az újabb kiabálás.

– Hogy lehetnek ilyen papírvékonyak a falak? – bosszankodott Alfréd.

Valaki egy hatalmasat vágott a falba, mire elfojtott sírás hangja ütötte meg Alfréd fülét. A keze már remegett a papír felett, a homloka gyöngyözni kezdett. Az óra mutatójának kattogása az őrületbe kergette.

– Szegény nő! – sopánkodott Judit – Valamit csak tenned kéne, Alfréd.

– Igen, igazad van! Dolgoznom kéne!

– Már annyiszor kértem, hogy ne igyál ennyit!

– Te csak ne akard nekem itten megmondani, mennyit igyak!

Üvegek csörömpölése szakította meg a veszekedést.

– Megint fogadtál és vesztettél, ugye? – kérdezte a nő.

– Mi közöd hozzá? Nem a te dolgod!

Ajtó csapódott.

Alfréd homlokáról az izzadság a papírra csöppent. Ökölbe szorult a keze, és hátra tolta a széket.

– Ez nem lehet igaz!

Felkapta a papírhalmot, és igazgatni kezdte őket.

– Mennyit vesztettél?

A női hang a szomszédban egyre ingerültebbé vált.

– Ne üsd bele az orrodat olyanba, ami nem a te dolgod! És menj arrébb, mert nem látom a meccset!

– Halkítsd le a tévét, alszik a gyerek!

Alfréd is tisztán hallotta a kommentátor hangját és a meccs állását.

Ekkor egy pofon csattant és fojtott sírás hangja töltötte be a szomszéd szobát.

– Alfréd! Tenned kell valamit! – jelentette ki Judit.

Alfréd nagy sóhajtások közepette, kezében a tanulmányával körözni kezdett a szobában.

– Jó, jó rendben! – adta meg magát, és Judittal a nyomában kiviharzott az ajtón.

A lépcsőházban nyitva hagyott ablakon hűvös szél áradt befelé. A beverő eső kisebb tócsává gyűlt össze a koszos kövön.

Alfréd szíve a torkában dobogott, a tenyere izzadt.

Bekopogott.

– Hangosabban! – szólalt meg Judit, mire Alfréd összerezzent.

Visszakozni akart, de résnyire kinyílt az ajtó, és egy felpüffedt szemű nő dugta ki a fejét.

– Asszonyom, elnézést a zavarásért – kezdte Alfréd.

Egyhelyben toporgott.

A nő kérdően nézett rá.

– A világért sem szeretnék beleszólni a dolgaikba, de egy nagyon fontos tanulmányt kellene megírnom, és hát… – hebegte – megtennék, hogy csendesebbre fogják?

– Ugyan már, Alfréd! – lépett ki a háta mögül Judit, és szemrehányóan nézett a férjére – Nem tudtuk nem meghallani a kiabálást… minden rendben? – kérdezte az ajtóban álldogáló nőtől.

– Mit akarnak? – mordult fel a szomszéd férfi, és a falnak csapta a bejárati ajtót.

A kisbaba felsírt.

– Remek! – kiáltott fel a nő és a szemeit forgatta – Azért jöttek, hogy vegyél vissza a hangerőből, mert az úr nem tud tőled dolgozni – hadarta és eltűnt a lakásban.

– Csakugyan? – kérdezte gúnyosan a nagydarab, részeg fazon – Na és mégis mi az olyan nagyon fontos dolog, amihez ekkora csend kéne?

Miközben beszélt, vészjóslóan közeledett Alfréd felé.

– Egy igen fontos tanulmányt írok a napkitörésekről – büszkélkedett Alfréd, és felmutatta a köteg papírt – Ehhez csend és nyugalom kell!

A részeg szomszéd a hasát vakarta, és hangosan felröhögött.

– Na mutassa ide!

Alfréd félszegen az arca elé dugta a papírokat. Judit szorosan a háta mögött állt.

– Alfréd, szerintem mennünk kéne! – suttogta Judit.

– Hallgasson az asszonyra, és vonszolja vissza a dolgos seggét a lakásába!

A részeg szomszéd hátrébb lökte Alfrédot, aki megcsúszott a tócsában. Miközben próbált megkapaszkodni az ablakpárkányban, a szomszéd kiütötte a kezéből a tanulmányt, amibe belekapott a szél, és a lapjai kirepültek a zuhogó esőbe.

– Na, máris nem kell dolgoznia! – nevetett a férfi, és újabb vakaródzás közepette visszasétált a lakásába, és bevágta az ajtót maga mögött.

– Csendet! Csendet! – hangzik a bíró erőteljes hangja, és a morajló tömeg elcsendesül.

– Ezután mi történt, Molnár úr? – fordul a bíró Alfréd felé, aki halálra vált arccal mered maga elé.

– Önvédelem volt – suttogja Alfréd.

– Kifejtené?

Alfréd nagy levegőt vesz.

– Elvesztettem a fejemet. Több hónapnyi munkám veszett kárba – megköszörüli a torkát – A szomszéd után futottam, rátörtem az ajtót és követeltem, hogy szedje össze a lapokat.

– És ő mit mondott?

– Kiröhögött – szünetet tart – Elindult felém, és megütött. A földre estem. Belém rúgott. Aztán… aztán… – dadog.

– Aztán mi történt?

– Megragadtam egy sörös üveget a földön, és fejbe vágtam, mielőtt még egyszer bánthatott volna. Ki a fene gondolta volna, hogy egy szilánk pont a nyaki ütőerébe fúródik?

A tömeg újra zúgolódni kezd.

– Csendet! – kiált fel újra a bíró – Az ítélethirdetésig kísérjék vissza Molnár urat a cellájába – mondja, és egy utolsó csapással lezárja a tárgyalást.

Alfréd kifelé menet a beszűrődő napsugarakat figyeli, és a zsebében a tanulmányának megmaradt foszlányait szorongatja.