Novella

Magasba tornyosuló szikla csúcsán ülök. A lábam a végtelenbe lóg, a kezem a perem szélét markolja. Elfehérednek az ujjaim a szorításától. Körülöttem minden sötét. Hűvös fuvallat rántja össze a testem. A karomon feláll a szőr. Nem tudom, hogy kerültem ide.

A testem sajog belülről. Minden egyes próbálkozásom hiábavalónak tűnik. Minden egyes igyekezet a semmibe vész. A lélegzetvétel is nehéz. A tüdőmet égeti a beáramló levegő. Nem akarom ezt tovább.

Bambán meredek magam elé. Elfáradtam.

Hiábavaló minden egyes szó, érintés, és hamisan csengenek a kiejtett szavak. Most is hallom a suttogásukat, de már csak foszlányok jutnak el hozzám. Azt is tompítja a bennem tomboló vihar.

Ez már az én harcom tovább. Egyedül.

A szikla csúcsán is egymagam ülök.

Lassan emészt fel belülről az igazságtalanság, a félelem és a bűntudat. Kiszipolyoz, iszik a véremből, alattomosan lakmározik a szerveimből, és a végén nem marad más, csak egy aszott test, magára hagyottan.

Az erőm végére értem.

Vajon hol van a határ az őszinteség és tudatlanság között?

Két oldal csap össze minden egyes percben: az egyik azt suttogja, ne mondj semmit, csak magadra számíthatsz! A másik bíztat, hogy nem vagy egyedül, van valaki, akinek fontos vagy!

És te a legbelsőbb félelmeddel harcolsz. Amivel talán még sosem néztél szembe. És engedsz. Bízol. Beszélsz. Remélsz.

Aztán megtorpansz. Elérsz egy határt, és nem tudod, hogyan tovább. Megint választás elé kényszerülsz. A bal füledbe valaki azt suttogja: múltkor is megbántad, hogy beszéltél. Nem volt még elég? De a jobb füledben hangosabb a bíztatás: még ne add fel, próbálkozz!

És te próbálkozol. Olyan keményen, mint még soha. Úgy érzed, beleremeg a világ. A lelked biztosan. Lassan elfogysz, rázkódik az egész tested, a gyomrod egymerő görcs, fáj minden egyes pillanat. Felemészt a küzdelem. És te megint bukásra ítéltetsz. Nem találsz megértő fülekre.

Elterülsz a kövön, és megfordul a fejedben, hátha… hátha annak a suttogásnak igaza volt. Talán hallgatni kellett volna rá.

Azt hiszed, már sosem kelsz fel onnan. A szél süvít a füled fölött, a torkod kiszárad, a szemedet égeti a könny, a belsőd lángol az elhagyatottságtól és legszívesebben becsuknád a szemed, és elfelejtenél mindent.

Aztán ahogy a fekszel, újra pislákolni kezd a remény. Még nem haltál meg teljesen. Felemeled a fejed. Látod magad körül a lelked töredezett darabjait. Négykézlábra tornászod magad. Minden fájdalom és nehézség ellenére összeszorított foggal felkelsz, összevadászod a szétszórt részeket, és egymáshoz illeszted őket. Ők új esélyt adva összeforrnak. De a kitüremkedő hegek már emlékeztetnek rá, hogy óvatosabb légy.

És te újra próbálkozol. Az utolsó leheleteddel is azon vagy, hogy jobb legyen. Kérdezel, beszélsz, puhatolózol. De neked már nem szabad azt, amit a másiknak. Te már megbélyegzett vagy. Rólad már tudnak mindent. Támadható lettél. És ezzel vissza is élnek.

A te szavad már nem számít. Csak a másiké. A te lelked már nem számít. Csak a másiké. A te bánatod már nem számít. Csak a másiké.

És te akkor, ott összerogysz.

Most már erősebb a suttogás. A kezedben tartod a lelked összetört darabjait… talán már nincs is meg minden darab.

De még egyszer, utoljára felkelsz.

Ülsz a szikla tetején. Egyedül. Alattad a mélység. Meginogsz. Egy mozdulat lenne az egész. Mert elérted a határt. Ahol elválik a suttogás és a bíztatás. És te úgy érzed, egyedül kell küzdened tovább. Mert ez a te harcod. Egyedül.