Volt egyszer egy kislány, aki történeteket álmodott. Világokat épített, szereplőket teremtett, romantikát és bonyodalmat szőtt bele…
Hogyan indult a legelső olyan történet, amit aztán kinyomtattam és beköttettem? Egy olaszországi nyaraláson, a szálloda medencéje melletti kis vízesésnél játszottunk el egy történetet, amit én tovább szőttem, és végül könyv lett belőle.
Amikor nagyon régen, évekkel ezelőtt elkezdtem írni ezt a történetet, ami aztán végül napvilágot látott, gondoltam-e rá, hogy végül ez lesz az, ami kiadásra is kerül? Határorozottan nem a válaszom. Ventillálásnak indult, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett érzelmeket, ami a házasságom megromlása következtében dúlt bennem. Nagyjából a feléig jutottam, amikor másfél év szünet következett, megszületett a kisfiam, szétköltöztünk a már exférjemmel, és megismerkedtem az új párommal. Ekkor folytattam és fejeztem be.
Szerdán pedig ott álltam az Út-vesztők könyvbemutatóján, velem szemben ismerősökkel, érdeklődőkkel, mellettem a „csapattagokkal”, akik nélkül nem jutott volna el az Olvasókhoz ez az könyv, így, ilyen formában. Két órán keresztül beszélgettünk Wágner Szilárddal, a Stílus és Technika szerkesztőjével, Jakab Anitával, a kiadó korrektorával és Csavajda Dórával, az Út-vesztők borítójának elkészítőjével – és a lelkes közönséggel, akik nem voltak restek, és rengeteg kérdéssel bombáztak bennünket.
Végül dr. Mezővári Gyula, akit mentoromnak tekintek, és legelőször véleményezte az első kéziratot, nem tudott eljönni, de ettől függetlenül szót ejtettünk a Regényíró kurzusról, amit nála végeztem, illetve az első gondolatszikráról, hogy talán ez a könyv akár kiadásra is kerülhet…
Gyula véleményezése után két hétig rágódtam, míg megtaláltam azt a közös nevezőt, amely még elfogadható nekem is, és közelít a javaslatokhoz is, hogy „olvasóbarátabbá” váljon a regény. A tizenkét hetes tanfolyam alatt vetkőztem le azokat a sallangokat, amik odáig tarkították az írásomat. Kellett hozzá az a bizonyos sajátos stílus, amit máig emlegetek 🙂 De máshogy nem sikerült volna kimozdítania a komfortzónámból, csak így. Nagyon hálás vagyok ezért!
Sokat beszéltünk a borítóról is, és egy kis kulisszatitkot is megosztottam a közönséggel: az alap ötletet egy tetoválás adta. Ami nagyon tetszett a férjemnek és nekem is. Sokáig gondolkodtunk, hogy megcsináltatnánk közös tetoválásnak. De sehogy sem találtunk neki helyet magunkon… aztán ahogy elkezdődtek a könyv munkálatai, eszembe jutott, hogy tök jól megtestesíti azt, amit én szeretnék látni a borítón. Amikor Dórival felvettem a kapcsolatot, csak nagyvonalakban meséltem el neki, mit árbárzoljon a kép, és ő elsőre megalkotta. A legtöbb „vita” az esőcseppeken ment, és a cím betűinek elhelyezkedésén.
Kitértünk az este folyamán a „pár éves” tanítói múltamra. Itt összenéztünk a megjelent volt tanítványokkal, hiszen több, mint tizenöt évig oktattam salsát és zumbát. Meghatározó elemei voltak az életemnek, és mind a mai napig az. Nosztalgiáztunk a salsa workshopokról, zumba táborokról, és az ott kialakult baráti társaságról.
Számomra az este talán legnehezebb része akkor jött el, amikor leendő terveimről faggatott Anita.
Az Út-vesztőkben már megjelenik a pszichoterápia, ám ez nem volt tudatos az elejétől kezdve. Akkor még az volt a fontos, hogy a bennem felgyülemlő érzések utat találjanak maguknak, és kijöjjenek belőlem. Aztán ahogy elkezdtem a tanfolyamokat, formálódott bennem a történet, én magam is terápiára jártam, akkor körvonalazódott, hogy igenis kellenek bele a pszihológusos beszélgetések, külön Sam és Lou útja. Ezeknél a részeknél kikértem a saját pszichológusom véleményét is, hogy biztosan jól jelenítsem meg az üléseket.
Talán a legjobb visszajelzés ebben az, hogy kb. három hete, mikor volt az egyik ülésünk, mondta, hogy olvassa a könyvemet, és nagyon büszke rám, mert kiérződik a könyvből, mennyire ismerem már az emberi lélek és psziché oldalát.
Ám itt nem fejeződött be a történet a bemutatón…
Szóba került, hogy szeptembertől a Károli egyetemen fogok Mentálhigiénés szakembernek tanulni, és hosszútávú terveim közt szerepel, hogy a tanultakat és az eddig olvasott ismereteket bevessem játékos foglalkozások keretein belül gyerekek körében – nem csak a sajátjainknál.
Hogy mik a jövőbeni terveim?
Készül az új kötetem, ami kicsit nehezebb lélegzetvételű és nagyon személyes.
Minden embernek megvannak a maga traumái, problémái, megdolgozásra váró feladatai. Érdekes, mert pont erről beszélgettünk anyukámmal és mamámmal a bemutató előtt… nekik is vannak, meg valószínűsítem, elég sokunknak.
Hát nekem is… nekem is van és volt is megküzdeni valóm, ez pedig nem más, mint a kényszerbetegség. Az ősszel megjelenő kötet az én szembenézésemről, megküzdésemről szól ezzel a betegséggel, ami több, mint tizenöt évig volt az életem része. Elég személyes hangvételű, novellákkal és illusztrációkkal tűzdelt kötet készül. Ennek a megírását azért éreztem fontosnak, mert nagyon sokan küzdenek ezzel és ehhez hasonló problémákkal, ami nekem is az életem része volt. Sokan azt gondolják, hogy egyedül vannak, pedig nem. És ha már van egy ilyen lehetőség a kezemben, hogy meg tudom írni, akkor az már fél siker lehet azoknak az embereknek, akik szintén küzdenek.
Váltottunk néhány levelet dr. Németh Attilával is, aki ezen a területen dolgozik, könyvet is írt a témában. Ő is bíztatott, hogy igenis szükség van ilyen kiadványokra.
A regényíró kurzus alatt Gyulával is beszéltünk erről, több novellámat is elolvasta, és bíztatott (a pszichológus felesége javaslatára), hogy írjam ki magamból, amik bennem vannak. Sokféle verzió megfordult a fejemben, de azt hiszem, ezzel sikerült megtalálni azt, ami valóban segíteni tud majd másoknak.
A legeslegvégére maradt még egy apró infó… hiszen készül egy újabb regény is…
Az Út-vesztők kapcsán többen is kérdezték tőlem, hogy megírom-e esetleg Pamela történetét is (akik nem tudnák, ő a főszereplő, Sam testvére). Én is látok benne potenciált, így igen, írom ezt a részt is, az ő történetét, ami szintén sok pszichológiai és lélektani részt tartalmaz… de mégis könnyedebb, mint a Kényszer-vallomás.
Hát így telt el az esténk…
Rengeteg kérdéssel, történettel a könyvről, a könyvkiadásról, az életemről… dedikálással, öleléssel és határtalan örömmel!
Lessétek meg Ti is, milyen szuper esténk volt:
