Kényszereken innen és túl

Álom és ébrenlét határán imbolygok. Belülről bizserget az ingerültség és a pislákoló félelem. A gyomromból kúszik felfelé egy érzés, mely összeszorítja a mellkasomat, kipréselve belőle a levegőt. Fulladok.

Kinyitom a szemem. Az ágyban fekve próbálom a légzésem kordá-
ban tartani. Körülöttem minden csendes, én mégis dörömbölést hallok.

A fülemre tapasztom a kezem. Életem új párja megmozdul mellettem, és kezével a kezem után nyúl. Testemet elönti az ősi, zsigeri félelem. Légzésem felgyorsul, a fejem lüktet, és a felgyűlő könny kifelé igyekszik.

Férjem magához húz, suttog valamit a fülembe, és a fejemet simogatja. A kedvessége még több félelemmel tölt el.

Szemem előtt egy képzeletbeli film pörög, amely egyfolytában azt mutatja, mit veszíthetek. Mit veszíthetek, ha bízok. Ha remélek. Ha hiszek. Agyamat feszítik az egyre tornyosuló aggodalmak. A szorongás betölti a tüdőmet. Fulladok. Szívem vad pumpálása bénító félelemmel tölt el: mi van, ha felrobban az agyam az iszonyú fájdalomtól? Ha nem bírja tovább a nyomást? Hiszen nekem amúgy is kevesebb érpályám működik… A gondolatok elárasztják az elmémet, időt sem hagyva a csillapodásra. A fejem egyre jobban zúg, lüktet és szúr.

Felkelek. A gyerekek ébredeznek. A napi teendők, mint fogaskerekek
egy éledező gépezetben, szép lassan beindulnak. A lakást betölti a vidám gyerekzsivaj, az éjszakai álmok mesélése, várják a reggeli puszikat, öleléseket. Vágyakozó mosoly terül szét az arcukon, hogy ma végre együtt lehetünk. Bennem pedig feltámad a lelkifurdalás, amiért legszívesebben visszafeküdnék, magamra húznám a takarót, és aludnék. Átaludnám a napokat, a félelmeket és az aggodalmakat. A sírás kerülget, ha arra gon-
dolok, hogy a mai napot végig kell csinálnom.

Bevonulok a mosdóba, és a tenyerembe temetem az arcom. Gondolatban győzködöm magamat, hogy ez nem a valóság. Nem lesz semmi baj. De a belső énem nem hallgat rám. Felnevetek. Ironikusnak találom a helyzetet. Ezerszer próbáltam elmagyarázni a gyerekeknek, hogy miért is fáj a fejük, a hasuk, és ilyenkor keressék meg a szorongásuk forrását.
És erre itt vagyok én. A bölcs felnőtt. Aki tanácsokat osztogat, de a saját gondját nem képes megoldani. Felpofoznám magam. A tükörbe nézek, és kiabálnám annak a sápadt, riadtan néző nőnek: „Térj észhez!” De képtelen vagyok rá. Maga alá temet a múlt, a hiány, a félelem, a kiszolgáltatottság. Egyre inkább utat tör magának a kétségbeesés.