A mellrák hazánkban a nők 7-10%-át érinti és leggyakrabban az idősebb korosztályt veszélyezteti. Hogyan kezeli valaki ezt a betegséget, ha még előtte az egész élet? Tilinger Tamara, korábbi kiváló háromszoros magyar válogatott kézilabdázóval beszélgettem erről.
Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Hogy vagy most?
Én jól, köszönöm! Nemrég voltam kontrollon, és minden eredményem jó! Újra edzek – már akkor elkezdtem, amikor kikerültek a varratok meg a cső. Nem szeretek itthon ülni.
Kezdjük az elején. Hogy vetted észre, hogy baj van?
Tavaly januárban megkaptam a harmadik oltásomat, abbahagytam a fogamzásgátló tabletta szedését – nem családalapítás miatt. Kint éltem Svájcban, nem volt receptem és gyógyszerem sem. Február végén azt éreztem, hogy olyan más a tapintása a mellemnek. De akkor még nem volt semmi baj.
„Ez a remény harangja… aki a kezelés végére ér, megkongatja, és tudatja, hogy igenis van remény… meg lehet csinálni”
Mit éreztél pontosan?
Egyben volt az egész mellem, ahogy hozzáértem. Aztán március közepén, zuhanyozás közben találtam egy kemény csomót. Elmentünk háziorvoshoz, aki azonnal beutalt emlő MRI-re, ami kimutatta, hogy valóban van ott valami. Aztán következett a nőgyógyász, aki elvégezte a biopsziát.
„Március végén megkaptam a diagnózist, hogy van egy mérges gumó a mellemben.”
Akkor még nem mondtam ki, hogy rákos vagyok.
Hogy mondtad el a családodnak?
Ez volt a legnehezebb része. Emlékszem, csütörtöki nap volt… és először a tesómat hívtam fel. Mondtam neki, hogy „tesó, baj van.” Van egy közös messenger csoportunk, amiben anya, tesóm és én vagyunk benne. És ott felhívtuk anyát. Mindenki sírt. Nehéz közölni, hogy beteg vagy.
Elhiszem. Mi volt az első gondolatod, mikor közölték veled az eredményt?
Az pörgött az agyamban, hogy nekem látnom kell az Áront (Tamara testvérének a kisfia – szerk.) felnőni. Ezek most súlyos szavak, de egyből ő jutott eszembe.
Volt melletted valaki, akire támaszkodhattál? Úgy tudom, hogy végül hazaköltöztél és itthon kezeltek, igaz?
Igen, 11 évig éltem együtt a párommal – de ennek a kapcsolatnak közben vége lett. Én már akkor tudtam, hogy hazajövök, amikor kiderült a betegségem. Svájcban még voltam egy konzultáción, ahol felvázolták, milyen kezelést kapnék, ha kint folytatnám , de ezt nem akartam.
A tesóm talált egy nagyon kedves onkológust a Kék Golyóban. Elmentünk az első konzultációra, ahova vittem a lefordított papírjaimat, és megbeszéltük a szükséges kezelést. Négy erősebb és négy gyengébb kemót irányoztak elő… az utóbbit immunterápiával egybekötve. Kért mindenféle vizsgálatokat: genetika, szív ultrahang, PET CT… minden gördülékenyen ment.
Hamar túllendültél a kezdeti sokkon?
Igen. Nem titkolom, én beszéltem a Csernus doktorral. Még kézilabda alatt ismerkedtem meg vele. Ahogy hazajöttem, egyből felhívtam: „figyelj, doki, gáz van.” Ő a szokásos, „na bazd meg, mi van” stílusban nyomta és a végén egyszerűen kimondta: „akkor te rákos vagy.”
„Rákos vagyok, igen.”
Nehéz beszélni róla, sokan tabuként kezelik, de muszáj! Az, hogy ki mertem mondani, rákos vagyok, egy gátat szabadított fel. Nem kezelem tabuként és ez abszolút pozitív hatással van rám. Sokáig úgy voltam vele, hogy más a fontos, másoknak hol tudok segíteni… de eljött a pillanat, amikor én vagyok a fontos.
„Amikor rájössz, hogy baszki, miért mindig mással foglalkozol? Te legyél jól, te érezd jól magad!”
Valóban, hihetetlen erővel bír és segít a gyógyulásban, ha az ember be meri vallani magának a problémáit, szembe mer velük nézni…
Igen, és ez nem is szégyen! Az onkológián is van pszichológus, de én tudtam, hogy nincs rá szükségem. Mert engem az, hogy beszéltem a dokival, felszabadított. Soha nem görcsöltem a műtéten, azon, hogy nem lesz hajam, nem lesz mellem. Nyilván, az eredmények előtt mindig izgultam, de az más volt.
Elfogadtad a helyzetet? Ez van, ezt kell megoldani?
Egyrészt elfogadtam, másrészt tudtam, hogy mit akarok. Rengeteget számít a hozzáállás! Ha úgy állsz hozzá, hogy elmész kemora, utána döglődsz, nem akarsz felkelni, nem akarsz csinálni semmit, az nem segít. Én mindennap sétáltam – nyilván kemo után 2-3 napig rosszul voltam, de amint javult az állapotom, úgy éltem az életemet, mint előtte.
Mikor indult a kezelés?
Árpilis 21-én mentem az onkológiára. Pont aznap jött meg az értesítés az előző napi PET CT eredményéről…hogy van-e áttét valahol…
Összerándult a gyomrod?
Nagyon! Tudni kell, hogy kezdettől fogva, minden érkező dokumentumot a tesóm néz meg először. Ezt is ő nyitotta meg, és elsírta magát a folyosón. Aztán közölte, hogy minden eredmény tökéletes, nincs áttét. Örömkönnyek voltak ezek.
"Ilyenkor akkora kő esik le a szívedről!”
Tartottál a kemoterápiától vagy a mellékhatásaitól?
Igazság szerint nem féltem semmitől… hogy nem lesz hajam, vagy fájni fog valami. Egy dologtól rettegtem, az a hányás. Ez az egy dolog, amit egyszerűen nem bírok.
De az első kemonál nem volt gond. Kicsit volt csak hányingerem, az is inkább pszichésen. Belepörgeti magát az ember, azzal, hogy retteg tőle.
Milyen gyakorisággal kaptad a kezelést?
Három hetente. De a piros színűből, ami az erősebb, négy helyett csak hármat kaptam, mert nem volt hatásos. Nem csökkent a csomó mérete. Így áttértünk a gyengébbre, egybekötve az immunterápiával.
Az hatásos volt. Nekem a csomó nagyobb volt, mint két centi, és két negyedben volt. Ha szimplán a csomókivágás mellett döntök, akkor a fél mellem nem lenne meg. De a kemo végére egészen összezsugorodtak. Ez is nagy boldogság volt. De nem volt egyszerű… Az immunterápia miatt a negyedik kezelés 5-6 órás volt…
„Már akkor hánytam, amikor beértem az onkológiára.”
Ez olyan undor hányás volt. Aki benne van, az tudja, mit jelent. Végig hánytam az öt órás kezelést, de amint kiléptem az onkológia ajtaján, semmi bajom nem volt. Mintha elvágták volna.
Emellett ehhez a nagy kezeléshez kaptam öt fehérvérsejt növelő injekciót. Attól iszonyat nagy fájdalmaim voltak. Olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam felkelni. Mellé 38,5 fokos láz… Akkor kellett volna felmennem kontroll vérvételre…
Gondolom, nem tudtál felmenni…
Nem! Tesóm felhívta az ügyeletet, elmondta, mennyire rosszul vagyok. Rendes volt az orvos, ránézett a gépben, milyen kezelést kaptam, és azt mondta, ez teljesen normális… De ha jobban leszek másnap, azért menjek fel.
Reggel remegve zuhanyoztam le, és mondtam anyáéknak, hogy le kell feküdnöm. De végül összekapartak. Úgy tudtam menni, hogy jobb oldalamon anya, bal oldalamon tesóm támasztott. Az onkológus nagyon rendes volt, plusz vizsgálatokat is kért, de szerencsére minden rendben volt! Aztán ahogy letelt a 24 óra, elmúlt, mintha sosem lett volna. Végül azt javasolta a doktor, hogy a maradék három nagy kezelést osszuk fel 9 kicsire, heti leosztásban. Így nem kellett az injekció, és onnantól kezdve semmi bajom nem volt.
Műtöttek is?
Igen, megvolt a műtét október 10-én. Én amellett döntöttem, hogy szeretném eltávolíttatni a melleimet. Első körben csak a beteget vették le, hál’Istennek jó lett a szövettan! Annyira jó eredményt kaptam, hogy az ilyenkor illetékes bizottság nem is javasolta a sugárkezelést.
Azt mondtad, a melleidet. Az egészségeset is?
Így van. Annyi nő van, aki fél attól, hogy „ez fáj”, hogy „nincs hajam.” Én úgy döntöttem, amikor hazajöttem, hogy nincs más opcióm. Abszolút nem zavart. És az sem, hogy leveszik a mellem. Tudtam, ha csak csonkolnak, abban benne van a rizikó. Nyilván így is benne van, de jóval kevesebb. Én mindenen átmentem volna! És most is így tennék. Engem megerősített ez a betegség!
Nagyon példaértékű a hozzáállásod és az elfogadásod! Sok ember meríthet belőled erőt!
Már van olyan hölgy az onkológiáról, akit én motiválok. Sokszor beszélünk, hogy „nekem milyen volt…”, „csúnya lesz-e a hege?” Mindig mondom neki, hogy „dehogy lesz csúnya! Lesz két szép új cicid! Ne ezzel foglalkozz!”
„Azzal kell foglalkozni, hogy egészséges legyél, hogy élsz!”
Ti nagyon összetartó család vagytok. Mindenben melletted álltak?
Abszolút!
Áron(Tamara testvérének a kisfia – szerk.) ott feküdt mellettem – ő volt a gyógyító erőm.
Neki is el kellett mondani, hogy van egy mérges gumóm, amit úgy lehet eltávolítani, hogy olyan erős gyógyszert kapok, hogy nem lesz hajam. Fel kellett őt is készíteni. El kellett neki mondani, mi miért van.
A tesóm jött velem minden kezelésre, cserélgette az edényeket, amikor hánytam… Minden kezelés után anya mellett aludtam, hogy ha rosszul lennék, ott legyen.
Hiszel abban, hogy „minden okkal történik?”
Tudod ezek lelki okok… én nagyon hiszek benne! Nem találtam kint a helyemet… és nincsenek véletlenek. Hiszek abban, ha pozitívan állok hozzá, akkor úgy is fog történni minden. Hiszem, hogy van őrangyalom. Hordok egy pozitivitást hozó karkötőt, amit anyukámtól kaptam. Az első kezelés előtt pedig tesómtól kaptam egy életfa karkötőt. Azóta le sem vettem. A legelső CT-n, egy fekete, Mikiegeres pólóban voltam – jó lett az eredmény. Csak abban a pólóban jártunk tesóm is meg én is.
„Van egy rózsafüzéres tetoválásom, felette ezzel a szöveggel: Arra születtünk, hogy megtegyük azt, amit nem lehet…”
Valahogy ez most annyira beleillett az életembe! Hihetetlen, hogy ezt tetováltattam fel, és jött egy ilyen betegség, amin nekem keresztül kellett mennem.
Még egy utolsó kérdésem lenne… sok interjút adtál már. Miért vállaltad el még ezt is?
Ha csak egy embernek is tudok ezzel segíteni, már megérte! Fontos, hogy tudj róla beszélni. Mert ha nem beszélsz róla, elnyomod magadban. És attól még rosszabb lesz. Én mindennek a pozitív oldalát ragadtam meg: amint mehettem kozmetikushoz, már mentem is. Amikor először festették be a hajam, úgy örültem, mintha megnyertem volna a lottót. Az sem zavart, hogy nem volt hajam – én kezdtem el leborotválni. Elébe mentem a dolgoknak.
„Mindent vagy semmit – ezt csak így lehet! És nagyon fontos, hogy kik vesznek körül.”
Tamara a nehezén már túl van, és hamarosan a rekonstrukciós műtéten is átesik. Éli az életét, mintha mi sem történt volna… visszatért a sporthoz, a nassoláshoz, szépen nő a haja, visszakapta a szempilláit is. Egy valamit nem vesztett el soha: a jókedvét, a hitét és önmaga elfogadását. És ha lehet, most még erősebb, mint valaha.