A mi időnkben még nem volt jellemző a szexuális felvilágosítás, vagy bárminemű beszélgetés a nővé érésről, és úgy gondolom, mind a mai napig elég tabutémának számít, senki nem szívesen beszél róla.
Pedig igényük van rá a fiataloknak, hogy tudjanak a testükről – a női körben, ahova járok, mindig elmondja a vezetőnk, mennyire sokat jelent, ha egy lány, egy nő tisztában van a saját testével, szexualitásával, nőiességével, elfogadja magát és a rajta, benne végbemenő változásokat.
Évtizedekkel ezelőtt jellemzően kaptunk egy könyvet, vagy az iskolában egy tájékoztató füzetet, amelyben taglalták a nemi szerveket, a különféle testrészeket. Képekkel illusztrálták esetleg a belső szerveket, és írtak néhány mondatot a menstruációról és az előtte végbemenő változásokról.
Ennek rendszerint az lett a vége, hogy a lányok elpirultak, a fiúk röhögtek, és méregetni kezdték az osztálytársakat, kibeszélve,vajon ki hol tart a nővé érés folyamatában.
Vérciki volt.
Mi ezt tudjuk már régóta, hogy másképp szeretnénk csinálni. Másképp kell csinálnunk, mert azt szeretnénk, hogy a gyerekek felkészülten, saját testüket és határaikat ismerve, tabuk nélkül induljanak el a felnőtté válás útján.
Négy gyermekünkből kettő a tinikor szélén toporog, egyikük már valamelyest bele is lépett. Így az utóbbi időben egyre többször merült fel, hogy ideje lenne elkezdeni a nagylányos beszélgetéseket.
Jobban meg sem erősíthette volnaelképzelésünket az, hogy hétvégén odasomfordált hozzám a nevelt lányom, és a fülembe suttogta „Dóri, majd valamikor beszélgetünk?”
Először nem esett le, mire gondol, hiszen sokat szoktunk beszélgetni esténként az érzelmekről, az önbizalomról, a szorongásról, és arról, mi zajlik éppen bennük. Ám amikor rákérdeztem, erre gondol-e, szégyenlősen megrázta a fejét, és azt mondta: „Tudod, a nagylányos dolgokról…”
Olvasgattam már könyveket a témában, járok női körbe, ahol sokszor esik szó arról, hogy igenis mekkora szerepem lesz nekem, anyaként, a lányok felvilágosításában. Eddig úgy éreztem, készen állok rá, ám amikor szembe találtam magam azzal a helyzettel, hogy aznap este le kellett ülnöm a két lánnyal a nagylányos beszélgetésre, összeszorult a gyomrom, vajon mivel és hogyan fogok nekiindulni.
Magam elé vettem a női körös jegyzeteimet, a megvásárolt könyvet (Hoppál Bori: Az én testem), és leültem a két lányommal szemben, akik kocsányon csüngő szemekkel meredtek rám.
Hol is kezdjem?
Először megkérdeztem, hogy miről szeretnének most beszélni, hallani. A nevelt lányom rám nézett, aztán végig mutatott magán… „Hát tudod… erről…”.
Ezért vettem egy nagy levegőt, és részletesen beszélni kezdtem a testükről. A testünkről. A nagylányos dolgokról…
Átvettük, hogy a nővé válás küszöbén milyen változások várhatóak: megjelenik a testszag, erőteljesebbé válik a szőr – olyan helyeken is, ahol eddig nem volt (ezeket nevén is neveztük, hiszen fontos, hogy ne tabusítsunk semmit otthon!), szélesedik a csípő, elkezdenek nőni a mellek.
Ennél a pontnál mindkét lány grimaszba vágta az arcát, és összekuporodott a széken. Amikor megkérdeztem, mi a gond ezzel, mindketten szinte kánonban ugyanazt a választ adták: nem akarnak még felnőni. Ekkor felolvastam nekik egy részt Az én testem című könyvből, ami így hangzik: „Az, hogy elindulnak és néhány év alatt végbemennek benned olyan változások, amelyek testileg és lelkileg inkább a felnőttekhez, mint a kisgyerekekhez tesznek hasonlóvá, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy hipp-hopp kész felnőtt lesz belőled! Nyugodtan babázhatsz, fogócskázhatsz, mászhatsz fára, bolondozhatsz a barátnőiddel továbbra is, és nem kell úgy tenned, mintha már nem is érdekelnének a tévében gyerekfilmek.”
Azt hiszem, ekkor egy nagy súly esett le a vállukról.
A következő kérdés az volt, hogy hordhatnak-e bő felsőket, amikor elkezd nőni a mellük?
Egyből eszembe jutott, amit a női körben beszéltünk ezzel kapcsolatban, mégpedig az, hogy megtanítsuk a lányokat arra, merjék felvállalni a nőiességüket, legyenek rá büszkék! Próbálom én is ezt közvetíteni feléjük, hogy a nőiségük jeleit ne elrejtsék, hanem büszkén vállalják fel: vegyenek fel testhezálló, nőcis ruhákat és húzzák csak ki magukat.
Nem kell szégyellniük a testük átalakulását!
Szót ejtettünk a fiúkról, hiszen ebben a korban előszeretettel kezdik el piszkálni a lányokat, és szólnak be nekik, amik okozhatnak későbbre nézve gondokat a fejlődésük és önelfogadásuk terén. Többször hangsúlyozzuk ki, hogy merjék magukat megvédeni, és akár frappánsan visszaszólni, ha egy fiú piszkálja őket a testükkel kapcsolatban.
Ahogy haladtunk előre a nagylányos dolgokkal kapcsolatban, egyre nyitottabbá, csacsogósabbá és interaktívabbá váltak. Aminek nagyon örültem! Fontosnak tartom, hogy a gyerekek tudják, hogy hozzánk, szülőkhöz bármikor, bármilyen témában fordulhatnak. Nem kell egyedül küszködniük, megoldásokat találniuk. Merjenek kérni és kérdezni, akár szőrtelenítésről, menstruációról, vagy fiúkról van szó.
Már az első ilyen beszélgetésünkkor fokozottan kiemeltem, hogy biztosan tudják, a testük csak az övék! Bárki fogdosni, piszkálni, nyúlkálni akar, az nem megengedhető és nem elfogadható viselkedés! Merjenek fellépni ellene és elmondani a tanároknak és a szüleiknek.
Sokszor hangsúlyozzuk ki, hogy ránk mindig számíthatnak!
A menstruáció még csak érintőlegesen került szóba, azzal behatóbban a későbbi beszélgetések folyamán foglalkozunk.
Haladjunk szép sorjában, az ő tempójukban, az ő érdeklődési körüknek megfelelően, és ne tabusítsunk semmit! Fontos, hogy tisztában legyenek, megismerjék a saját testüket, nőiességüket és később a vágyaikat is.
Természetesen az még egy kicsit távolabbi beszélgetés témája lesz… de már most edzem magam rá.